Bejelentkezés: email cím: jelszó:

ok

optimista országok

Közép-Afrikai Köztársaság 100%Venezuela 100%Zimbabwe 100%
Argentína 100%Ruanda 97%Kongói Dem. Közt. (Zaire) 96%
Panama 93%Ausztrália 82%Amerikai Virgin-szigetek 77%
Brunei 77%Jordánia 73%Olaszország 67%
Nicaragua 67%Szingapúr 67%Ciprus 63%
Finnország 63%Namíbia 63%Görögország 62%
Írország 61%Maldív-szigetek 60%Egyiptom 60%
Liechtenstein 59%Izrael 54%Svédország 53%

nyitóoldal > hirek > Híres emberek - Optimista riportok > Székely Éva az örök optimista

Székely Éva az örök optimista

2006.11.28.

Székely Éva: Kapok most decemberben ezt a nemzetközi fair play díjat, ami számomra az egyik legnagyobb díj, amit kaphatok. Nekem az a mániám, hogy megmutatom a világnak, hogy ez egy mérhető sport volt, ahol nem számított, hogy ki honnan jön, kinek mennyi pénze van, kinek ki az apukája. Nem lehetett megvásárolni. Csak rajtam, a munkámon és a szerencsémen múlik. Elgondoltam, hogy utána ez egész remekül ment egy hosszú ideig, amíg be nem ment az üzlet és a minden egyéb a sportba. Amitől – nem mondom azt a csúnya szót -, de prostituálódott. Én mindig azt mondtam, én csak azokat a díjakat, értékelem, amit nem adományoznak, hanem amit nyer az ember.

Rózsahegyi Márk: – Ez igazán optimista gondolkodás.Honnan ered ez ?
Sz.É.: – Először 72-ben a lányom olimpiáján döbbentem erre a szörnyűséges doppingvizsgálatra. Akkor elgondolkodtam: Úristen! Hova jutott ez a sport? Hova jutott ez a világ?  Nekem összesen három nagy örömöm volt a sportban: az egyik, hogy megnyertem az olimpiát, a másik, mikor megkaptam a nemzet sportolója elismerést, a harmadik ez a fair play díj, mert szerintem a fair play egy életfilozófia.

Nekem vannak ilyen emlékeim még az édesapám idejéből, a legeklatánsabb, azt hiszem Belgiumban vagy Hollandiában van az a nagy briliáns piac, gyémánt piac – annak az egyik vezetője egy vízilabdás bíró, aki egy dúsgazdag ember. Ott szerintem a mai napig nincs papír ki mit vett. Kézfogással pecsételik meg az üzletet. Eszembe jutott, hogy az én apukám is mindig mesélte, hogy amikor neki még nagykereskedése volt, akkor nem kellett erről papír, mert aki egyszer átverte őket, azt kirúgták. Az nem létezett többé. Ma már a papír is kevés! Ma az ökölnek van a legnagyobb ereje!


R.M. – Miben látja azt, hogy miért volt más akkor az élet, miért voltak talán bizakodóbbak az emberek, mint most?

Sz.É: – Én szerintem először is ami dermesztő, az az emberi kapcsolatok. Teljesen leredukálódott. Én arra emlékszem, én egy nagy bérházban nőttem fel a Visegrádi utca 9-ben. Az ott lakó különböző rangú embereknek is kapcsolatuk volt egymással. Először is köszöntek egymásnak a lépcsőházban. Nekem ma is ilyen kapcsolatom van ott, ahol most lakom. Beszélgettek az emberek. Tehát nem leültek a TV elé, eltátották a szájukat. Kommunikáltak egymással. Mert szerintem az állatot az embertől az különbözteti meg, csak az, a többi sok pozitívumot az állat javára írom, mert a saját fajtáját nem eszi meg.


R.M.: – Az erősebb küzd?

Sz.É: – Ott van valami természetes rend. Azelőtt itt is volt valami természetes rend, még a legvadabb időben is. Pl. nálunk nagy család volt, sok nagynéni, unokatestvér stb. A nagymama megkapta a tiszteletet. Bármit gondoltunk – amit a nagymama, az a nagymama volt. Megadták neki a 80 év leélt életének – tőlünk gyerekektől megkövetelték, hogy megadjuk a nagymamának a tiszteletet. Ma ránéznek az emberek, nem 80 évre, hanem 50-60-ra, és azt mondják, hogy ez megvénült.


R.M: – Nem lehet oka ennek az, hogy annak idején minimum három generáció élt együtt, de kettő biztos. Ma már ez nincs meg. Nincs az, hogy generációk tudnának egymás problémájáról. Ha nem kommunikálunk egymással, nem tudunk a másikról. Kommunikációs híd a fiatalok és idősek között ….

Sz.É: – Én gyalog járok haza, mert gyengül a lábam, és rájöttem, hogy meg kell erősíteni. Mindenki azt mondja, hogy nem vagyok normális. Várjam meg, amíg beleraktok egy tolószékbe, mert nem tudok lábra állni? Kutya kötelességem, amíg módomban van, kondiban tartani magam. Én azt gondolom, hogy minden megváltozott. Én azt mondom Magának, hogy a rómaiaktól, vagy a görögöktől, egyiptomiaktól kezdve az erkölcs maga nem változott, csak a technika.

Mondok Magának valami nagyon érdekeset: én nagyon jól vagyok egyedül, szeretek egyedül lenni. Nekem nagyon jó, hogy becsukom az ajtót. Egyedül vagyok, de nem vagyok magányos. Sose voltam, mert mindig el vagyok magammal, a világgal, a gondolataimmal, a barátaimmal.


R.M: – Lehet egyedül az ember boldog?

Sz.É: – Lehet. Jobb ha ketten vagy öten boldogtalanok? Nekem ne mondja, hogy attól, hogy együtt él valakivel, attól nincs egyedül? Ha nagy szerencséje van, akkor nincs egyedül. De hány ember – mindig hallom. Egyszerűen hihetetlen: akkor miért élnek együtt?

Azért élek valakivel, akit utálok, akit a barátomnak elmondok a háta mögött meg mindennek, mondjuk a saját férjemet, mert az biztosítja nekem az anyagi feltételeket – ez micsoda? Önmagamnak a ledegradálása.


R.M.: – Az emberek ebbe nem gondolnak bele, mint ahogy nem gondolnak oly sok dologba bele. A TV-n keresztül elfogadjuk a kész masszát, amit kapunk és elfelejtünk gondolkozni. Én azt tapasztalom, hogy az emberek nem látnak a pozitív példaképeket, nincs generációs együttélés, tehát nincs szeme előtt.Ez a mostani generációnak egy nagy problémája. Hogyan lesz ebből változás?
Sz.É: – Én eddig mindig úgy éreztem, hogyha valami nagyon nagy trauma történik a világban, valami katasztrofális trauma, mint pl. a 2. világháború – akkor egy ideig jövünk belőle kifelé. pl. az 52-es csapat azért volt ilyen egységes, mikor pedig volt benne cigány, zsidó, deportált, gróf – amit akar, mert mindnyájan be akartuk bizonyítani, hogy mi magyarok megverjük a világot, nekünk játsszák a himnuszt, Egyetlen egy dolog van, ami kitörölhetetlen, és ez a magyar himnusz, mert mindenki számára az jelenti a közös hazát.

Az a gond, hogy ez a pénzhajhászás az egész világon, ez a hatalom mánia, hogy azt hiszik, hogy a hatalom a fontos, és nem jönnek rá, hogy olyan rohadt rövid ez az élet.


R.M: – A hatalom és az alázat örök harca. Az ember rájön, hogy minél kisebb, annál nagyobb – és minél nagyobb, annál kisebb.

Sz.É: – Persze! Attól nem leszek én nagyobb, hogy a másikra azt mondom, hogy az egy hülye. Ebben az országban nyomor van, kétségtelen nyomor.


R.M.: – Tényleges vagy lelki értelemben?

Sz.É: – Nem, fizikai értelemben, szegénység van. Akkor, amikor azt tudom, hogy gyerekek éheznek, de ugyanakkor bemegyek egy helyre, egy reprezentatív valamibe, szembe jön velem XY felesége, akinek nincs mögötte teljesítmény. Az a teljesítmény, hogy ő valakinek a felesége. És van rajta egy ruha, amiből egy méter 40 ezer Ft, és ugyanakkor kétszer nem veheti fel, mert megszólja a többi – ettől beteg vagyok. Az egész világ kifelé él. Kifelé bizonyítja, hogy ő kicsoda. Kifelé válogatja a barátait. Nem véletlen, ezt évek óta tudom, még a diktatúrás időkből, hogy valami kétségtelenül vonzza a sportolók felé az embereket.

Én azt szoktam mondani, hogyha valaki csak tanul, amit én nagyon nagyra becsülök, én is imádok tanulni, de nem mozog, és a világ legkiválóbb mérnöke lesz, lehet, hogy 45 éves korában infarktusban meghal. A mozgás az egész világnak az alapja. Minden mozog. Ez most sokat javult. Csak az fejlődött vissza, hogy ma már sok pénz kell ahhoz, hogy Maga mozoghasson.

A lányomnak még sok mindent át tudtam adni. Az unokám elfogadja, de már azt mondja, hogy ez egy másik világ. Én azt mondom neki: lehet, hogy ez egy másik világ, de az ember ugyanolyan volt Dél-Afrikában meg Rómában, ugyanazokkal a szervekkel, ugyanazzal az agytekervénnyel, mint te. Ez milyen másik világ?


R.M: – A barátság?

Sz.É: – A barátság ? én már nem gondolok könyvet írni, mert sokan, sok mindenről irnak, sok ezek közül érdektelen is, de irnak. Nekem a barátság sokkal szentebb fogalom. Még a családnál is. A családom az szent – fel-le -, így nőttem fel. De azt nem tudom megválogatni. Az egy adott körülmény, amit az ember tisztességgel elfogad.

A barátság nekem arról szól, hogy ha én azt mondom, hogy ez a barátom, akkor azért minden lehetőt megteszek, ami módomban áll, de tőle is elvárom. Az egy vérszövetség. De én ettől függetlenül, ha úgy érzem, hogy ez a barátom, akkor tudatom a másikkal. De a barátságban nem vagyok optimista. Annyit árultak el. Eladják az embert bizonyos előnyökért.


R.M.: – Én mindig irigyeltem azokat az embereket, akiknek igaz barátjuk van, illetve akiket gyerekkoruktól elkísérik az embert. Arra jöttem rá, hogy ez egy adomány. A másik dolog: mivel azt a folyamatot én is láttam magamon, hogy sokat tévézek Arra jöttem rá, hogy barátokat akkor kapunk és addig kapunk, amíg szükségünk van rá. Vagy nekik szükségük van ránk. Azt felejtettük el, hogy adni kell. Az én édesapám amije van azt munkával érte el.

Sz.É: – A tévétől készen kapja, és kikapcsolja az agyát.


R.M.: – Sokan azt mondják, hogy ettől pihennek, de ettől eltompulnak.

Sz.É: – „Nem a győzelem, a részvétel a fontos” – amivel én sosem tudtam egyetérteni, mert nekem csak a győzelem volt fontos, ha ő ebben a világban élne, akkor biztos úgy írná át: „Nem a minden áron való győzelem a fontos” – Ezzel értek én egyet, amit úgy is lehet ma már módosítani: Nem a minden eszközzel való győzelem a fontos. Mert semmitől nem riadnak vissza.


R.M.: – Ez azért van, mert pénzt kapnak érte. Azt ismerik el,az számít aki győz, aki az első. Nekünk van egy optimista újságíró kezdeményezésünk, átformálja úgy, az optimizmus, maga az, amikor azt érezzük, hogyha valaki második, akkor ugyanúgy legyünk büszkék arra, és ne csak arra, aki első.

Sz.É: – Elmondom ezzel kapcsolatban, én, aki tényleg mindent megtettem, hogy nyerjek: rohadt nagy szerencsém volt, hogy egyet nyertem. Nyerhettem volna ötöt. Ha pl. nem öt szám van csak, hanem úgy, mint most: 14. Ha nem aznap, abban az órában van – aki ott áll a döntőben, manapság még jobban összeszűkül minden, mert század másodpercek döntenek.


R.M – Miért lett a nagy sikerű könyv címe Sírni, csak a győzteseknek szabad?

Sz.É: – Azért adtam a könyvemnek a Sírni csak a győztesnek szabad címet, mert arra pontosan emlékszem, 100 női hát döntő volt, ahol a 2. lett az, aki esélyes volt. Felálltak a dobogóra, ez már utánunk való időszak volt, Tokió vagy nem tudom, melyik olimpia – aki második lett, tehát a volt esélyes, az sírt. Aki győzött, annak, mikor felállt, ragyogott az arca, majd egyben ment lefelé, és megfogta a második kezét. Akkor döbbentem rám, hogy ha a második vagy a harmadik sír, az elrontja a felhőtlen örömét a győztesnek. Az pedig nem sportembernek való. Menjen be a zuhanyzóba és bőgje ki magát. Ne rontsa el az örömét. Mint ahogy a győztes se tehet megjegyzést.

Ez ennek a sportnak a nagy előnye, hogy feláll az ember a dobogóra, de már tudja, hogy ez nem végleges, mert legközelebb lehet, hogy harmadik helyen áll. Megtanulja azt, hogy ez nem adott, hogy én most győzök. Nem vagyok ettől jobb. Mert holnap én leszek a rosszabb.

Minden sportoló megéli azt a traumát, amit minden ember megél akkor, amikor nyugdíjba megy. Csak a sportoló huszonéves korában megy nyugdíjba. A férfiak azért halnak meg előbb, mert egyszer csak nincs dolga. Feleslegesnek érzi magát.

Az élet egy borzasztó nagy ajándék. Nálunk pl. volt háztartási alkalmazott sokáig. Nem lehetett semmit kérni a háztartási alkalmazottól, se nekem, se a nővéremnek, mert az nem arra volt való, hogy minket kiszolgáljon. Nagyon jó módú apám volt. 14 éves koromig nem kaptam új ruhát, csak a nővérem levetett ruháit. Meg kellett enni este, ami megmaradt délben. 5 évig gyűjtöttem egy biciklire. Örökké hálás leszek a szüleimnek, mert nem bírtam volna ki az életet, nem is tudtam volna így dolgozni sem.

4 éves koromban, mikor verekedtem a fiúkkal és súlyos vereséget szenvedtem, én voltam az egyedüli lány, akinek mindig fiú barátai voltak, azokat sokkal jobban bírtam. Amikor anyukám megtudta, azt mondta: Évikém, ilyet nem csinál egy úrilány.Abban a pillanatban tudtam, hogy én nem akarok úrilány lenni. Nem tudtam, hogy mi az, de nem akarok az lenni.

Az apukámnak a Vörösmarty utca 42-ben volt üzlete, volt egy műszaki nagykereskedése. A Vörösmarty utca 56-ban lakott a nagymamám, az édesanyám anyja, tehát az apám anyósa. És azért nem cserélte el az üzletet nagyobbra, hanem vett inkább még ott valamit, mert az anyós közelében akart maradni, mert minden nap kétszer felment megnézni az anyósát. Ezek a családi kapcsolatok –


R.M: – Drákói, katonai szigor volt ez?

Sz.É: – Nem, ez abszolút nem volt. Elmondták, hogy mi a lehetőség. Apu azt mondta, mikor nagyobbak voltunk: Azt csinálsz, amit akarsz, de vállalod a felelősséget.Lehetőség volt. Vezették az embert a tetteikkel. Neveltek, foglalkoztak velem, nem ugy mintamai „kulcsos gyerekekkel”.

Amikor apukám elvitték munkaszolgálatra másokkal együtt, én és az anyu itt maradtunk, és vittük az itt maradt feleségeknek az apu által adományozott pénzt.Az embernek a vérébe beleívódott. Most rendetlenség van. Most rohadt nehéz ebben a világban ezeket az erkölcsi normákat megtartani. De nem adom fel, ahogy a sportban sem, ugy az életben sem. Ez kivánom a magyar optimista olvasótábornak is, és a kevésbé optimistaáknak is.

R.M.: – Köszönöm a dedikálást és az igen bensőséges riportot.
Sz.É: – Sírni, csak a győzteseknek szabad!

Ingyenes, anonim HunOpti önismereti tesztünkből te is megtudhatod mennyire látod optimistán a jelened. Kitölthető akár ide kattintva is: HunOpti

Szólj hozzá!

Mit vársz a 2017-es évtől?

Nem várok semmit; lesz ami lesz.
Szerintem remek év lesz.
Megnősülök, férjhez megyek.
Külföldre költözöm.
Passz, nem vagyok jós, de megyek és megkérdem.
korábbi szavazások