Bejelentkezés: email cím: jelszó:

ok

optimista országok

Thaiföld 100%Zimbabwe 100%Közép-Afrikai Köztársaság 100%
Seychelle-szigetek 100%Venezuela 100%Argentína 100%
Szamoa 100%Kongói Dem. Közt. (Zaire) 96%Panama 93%
Ruanda 87%Brunei 77%Amerikai Virgin-szigetek 77%
Ausztrália 74%Jordánia 73%Nicaragua 67%
Szingapúr 67%Olaszország 64%Namíbia 63%
Ciprus 63%Finnország 62%Görögország 62%
Írország 62%Izrael 61%Egyiptom 60%

nyitóoldal > hirek > Rólunk írták > Hogy jobban szeressünk az életet

Hogy jobban szeressünk az életet

2015.03.19.

Ki gondolná, hogy egy negyvenéves jóképű informatikusnak nem az az életcélja, hogy a vagyonát gyarapítsa, inkább az, hogy a jövőben bízó, pozitív világszemléletet terjessze a mi pesszimistának kikiáltott hazánkban. Ezért alapította barátaival az „Egy optimista Magyarországért" mozgalmat, és működteti az „optimistaklub.hu" weboldalt az interneten.

Frissen és pontosan érkezik a találkozónkra, nem zavarja a hideg barátságtalan idő. Amíg agyonfagyva kihámozom magam a kabátomból, elmesélem, hogy a Margit körúton két hajléktalanforma embernek adtam némi pénzt reggelire, a délelőtti riportalanyom pedig a házassága tragikus összeomlásáról mesélt nekem. – Értem az „üzenetet", nem vagyok vak, látom, mi zajlik a világban – mondja Márk komolyan. – Mégis azt mondom, jövőbe vetett hit és bizakodás nélkül nem lehet élni csak vegetálni. Az optimista emberek nem bolondok, inkább képesek arra, hogy távlatokban gondolkozzanak. A nagy világégéseket mindig fellendülés követi, a háborúk után sokkal több gyerek születik, mint előttük, és ha a pesszimizmus meg a cinizmus hirdetőinek lenne igazuk, már kihalt volna az emberiség. Hiszen nincs optimistább tett a gyerekvállalásnál. Bízunk abban, neki majd jobb lesz.

Csakhogy az élet végességének tudata az optimistákat is lelohasztja.

– Igaz, de nem mindegy, mi van egy ember kopjafáján: élt nyolcvannégy évet vagy félt nyolcvannégy évet.


Néhány évvel ezelőtt négyen voltunk magyarok egy athéni szilveszteren, és éjfélkor elénekeltük a Himnuszt a taverna előtt. Az ujjongó társaság sajnálkozva  vett körül minket, nem értették, miért köszöntjük „szomorú dallal" az új esztendőt. Nem csak felmérések bizonyítják, hogy pesszimizmusra hajlamos nép vagyunk...

– Épp ezért hoztuk létre az Egy optimista Magyarországért mozgalmat és az Optimista klubot, amelynek lelke, motorja és első elnöke a Kolumbiából származó, rendkívüli tehetségű Cronio Perez pszichológus, az ELTE tanára volt. Ő kőolajmérnöknek készült, ami a hazájában jól fizető foglalkozás, majd ráébredt, nem neki való, tehát Magyarországra jött egyetemre, és itt doktorált. A disszertációjához állított össze egy részletes kérdőívet – a kitöltők a legkülönbözőbb korosztályhoz tartoztak, és munkanélküliek éppúgy voltak közöttük, mint mérnökök vagy tanárok –, hogy mérni tudja, mennyire pozitív Kolumbia, Magyarország és Németország világszemlélete. Az összehasonlításából kiderült, hogy a dél-amerikai ország (általában nagyon szegény) polgárai a legoptimistábbak, utána a németek következnek, mi a sor végén kullogunk. Csakhogy Cronio nem állt meg a tényrögzítésnél, mert kötelességének érezte, hogy terjessze az életszeretet, az örömre és a boldog életre való képességet. Látta, van hová fejlődnünk... Amikor azt mondta nekem, csináljunk valami jót, hallgattam rá. Tehát vidéki roadshow-kat szerveztünk, ő előadásokat, osztályfőnöki órákat tartott számtalan városban, községben, televíziókban és országos lapokban beszélt (beszéltünk) az optimista világszemlélet áldásos hatásairól. Magam a technikai hátteret biztosítottam – az informatika az én világom, de nagyon érdekel a pszichológia –, marketinggel, reklámmal, sajtóval, a hozzánk csatlakozó szakemberekkel meg a tagság szervezésével foglalkoztam, és 2003-ban már százezernél több taggal dicsekedhetett az Optimista klub.


Hogy került a kolumbiai pszichológus bűvkörébe?

– Pályakezdőként informatikus fejlesztőmérnök voltam a Pszichológiai Intézetben, és egyszer bejött a szobámba egy jóképű, kiváló humorú, kicsattanó energiájú, alacsony fiatalember, ő volt Cronio. Nekem kétszázhárom centi a magasságom, így a közös szerepléseinken úgy festtetünk, mint Stan és Pan... De ne ugorjunk előre, maradjunk inkább a szobámban, ahol arra kért, segítsek a felmérései számítógépes feldolgozásában és rendszerezésében, aztán beszélgetni kezdtünk. Ebből nemcsak évekre szóló közös munka, hanem szoros barátság is lett. Figyeljen, mit írt magáról az én optimista „testvérem"! „Bogotában nőttem fel. Szeretek énekelni, gitározni, salsára és merenguére táncolni: e zenéktől pozitív energiát kapok. Meggyőződésem, hogy a humorérzék, az önmagunkkal való elégedettség, a pozitív önértékelés mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy a kapcsolataink harmonikusabbak legyenek, és boldogabban tudjunk élni."  Ma is feldolgozhatatlan vesztség, hogy tizenkét ével ezelőtt egy közlekedési balesetben meghalt.


Muszáj Herkulesként folytatta a munkáját?

– Valahogy úgy, bár abban, hogy lelkesen dolgoztam tovább, nemcsak az ő emléke és a minket körülvevő agilis csapat játszott szerepet, hanem a szüleim világszemlélete is. Aki kilencgyerekes családban nő fel – 1974-ben születtem, három bátyám, négy öcsém és egy húgom van –, az nem lehet pesszimista. Hiszen a szüleimnek olyan erős volt a hitük, olyan öntörvényűek és bátrak voltak, hogy mertek vállalni az előző rendszerben egy ekkora családot. Mi kellett ehhez? Természetesen optimizmus, hogy képesek lesznek minket felnevelni. Sikerült! Valamennyien diplomát szereztünk, nyelveket beszélünk, és megálljuk a helyünket az életben.


Optimista „előedzés" a nagy család?

– Haj, erről órákig tudnék mesélni! Megtanultam például, hogy vállaljam önmagam, és merjek más lenni, mint a többiek. Mi, kilencen eleve „mások voltunk", mert egy ilyen népes család fehér hollónak számított. Megtanultam lemondani, hiszen fel sem merült bennünk, hogy új Nike cipőt kérjünk – tudtuk, nem telik rá –, tehát szépen kivártuk, míg az idősebb testvérünk kinőtte a cipőjét. Ettől nem lettünk kevesebbek... Megtanultam kiállni magamért, mert ahol ennyi gyerek él együtt, harcok is vannak. Nagy adag optimizmus kellett ahhoz is, hogy reggelente bízzak abban, hogy én is bejutok az egyetlen fürdőszobánkba, és nem fogok elkésni az iskolából... Pontosságot is tanultam. Ha este hétkor volt vacsora, ostoba lettem volna, ha nyolcra érek haza, mert az utolsó turnusban evőknek jutott a legkevesebb. Persze arra is korán ráéreztem, hogy  a nagy család védelmet jelent. Nemcsak azért, mert a bátyáim mindig megvédtek, ha segítségre szorultam, hanem azért is, mert soha(!) nem éreztem magam egyedül.


A szülei optimizmusát nem koptatta el a rengeteg munka?

– Ők kitartóan bizakodtak, ráadásul nagy varázslók voltak.  Anyukánk a semmiből tudott háromfogásos vacsorát készíteni, és észrevétlenül vezettek rá minket: ha akarunk valamit, dolgozni kell érte. Tehát újságot árultunk, üvegeket váltottunk vissza, segítettünk néniknek, vagy kiástuk a telken a kutat, így mi kaptuk azt a pénzt, amit a munkásoknak adtak volna. Aztán a „keresetünkkel" hozzájárultunk ahhoz, hogy a család síelni mehessen. Arra neveltek, hogy a jég hátán is megéljünk, de közben figyeltek ránk. Amikor elsős koromban látták, hogy megbetegít az iskola, azonnal átvittek egy másikba, ahol nem szorongtam, és a legjobb tanulók közé kerültem. A foglalkozásomat is az eredetileg református lelkész édesapámnak köszönhetem, aki műszerészként, majd informatikusként dolgozott, és én kiskoromtól segítettem neki, mert érdekelt a munkája. Jelzem, Cronio Perez is nyolcgyerekes, hívő családban nőtt fel.

De az optimizmus nem csak a nagycsaládban felnövő, hívő emberekre jellemző.

– Igaza van, hiszen az optimista világlátás, a pozitív gondolkodás tanulható. Valamennyien eldönthetjük, mit akarunk kezdeni az életünkkel – csak magunkkal törődünk, vagy észrevesszük a többi ember baját, bánatát, örömét? –, és bárki képes arra, hogy lezárja a múltat, és megértse: amíg élünk, minden új nap új lehetőséget jelent. Kezünkben van a távirányító, tőlünk függ, milyen műsorra kapcsolunk... Persze nekem sokat segített a családom és a hit abban, hogy idejekorán „kifejlődjön" a szociális érzékenységem meg az empátiám, és a „jég hátán megélők" nem esnek kétségbe, ha bajba kerülnek, mert tudják, lesz erejük az újrakezdéshez. Például a házasságom nem sikerült olyan jól, mint a szüleimé, hiszen elváltam, de bízom abban, hogy előbb-utóbb megtalálom azt a hozzám hasonlóan gondolkodó, magas lányt, akivel le fogom élni az életemet.


Kívánom, hogy sikerüljön! De ha már említette a szociális érzékenységet, eszembe jut, hogy sok a szegény, és ha nincs miből megélni, nehéz optimistán tekinteni a jövőbe.

– Egyetértek, a Biblia is azt mondja, hogy először etesd meg az éhezőt... Kezdetben anonim pszichológiai tanácsadást, optimista találkozókat, előadásokat sajtó- és rajzpályázatokat rendeztünk, és összeállítottam a segítőimmel egy optimista könyvtárat, később már adományozás-szervezéssel is foglalkoztunk. Azt akartuk elérni, hogy az emberek ajánlják fel a rászorulóknak a feleslegessé vált holmijaikat, ami egy ideig jól ment, aztán befuccsoltunk. Ettől némiképp nekikeseredtem, majd az utóbbi években rájöttem, összefogás nélkül nem boldogulunk, mert sok az eszkimó, kevés a fóka.


Összefogás?

– Hogyne! Egyre több kiváló kezdeményezéssel találkozhatunk, amelyeket segíteni akaró, optimista emberek hoznak létre – nem sorolom fel őket, mert félek, kifelejtek valakit –, csakhogy mindenki magában dolgozik. Régen volt energiánk arra, hogy kapcsolatot teremtsünk Hankiss Elemérrel, Popper Péterrel, Ranschburg Jenővel és sok más kiváló emberrel, most pedig azt tervezzük, hogy összehozzuk az optimista szemléletű jótékonysági szervezeteket, alapítványokat, mozgalmakat, mert többre mennénk együtt.


Évekkel ezelőtt kaptam egy újságíró díjat az amerikai Optimist International-tól, a gazdag díjátadó ünnepségre is ők vittek ki Louiville-be. Ámulva láttam, hogy önálló optimista kormányzója van minden államnak, akit a tagok választanak maguk közül, találkoztam tehetséges fiatalokkal, akik a szervezet költségén tanultak és lelkes, aktív szenior klubtagokkal is.

– A minta kiváló, csakhogy mi szegények vagyunk, klubtagsági díjat sem szedtünk soha – bár én feltettem az életemet a mozgalomra, ezért sok pénzemet fektettem a rendezvényeinkbe –, épp ezért vagyunk büszkék arra, amit eddig elértünk. Mivel látjuk, mennyi a lelki és anyagi probléma körülöttünk, várunk-várok mindenkit – fiatalokat, nyugdíjasokat, családokat, egyedülállókat –, hogy keressenek minket a www.optimistaklub.hu oldalon! Tegyünk együtt azért, hogy ne maradjunk Európa legpesszimistább országa! Annyi az ötletünk, hogy több életre elég... Én „hivatásos" bizakodóként hiszek a sikerben, mert tudom, hogy az optimizmus nem fáradhat el.


V. Kulcsár Ildikó
Forrás: Nők Lapja 12.szám

Ingyenes, anonim HunOpti önismereti tesztünkből te is megtudhatod mennyire látod optimistán a jelened. Kitölthető akár ide kattintva is: HunOpti

Szólj hozzá!

Andi, 2015.11.05. 17:21:47
Ami késik, az jön :)
Admin, 2015.10.06. 14:25:08
Kedves Andi. Köszönjük a jókívánságot. Van még város ahol nincs regionális optimista klub. :)
Andi, 2015.10.04. 15:12:19
Gratulálok! :)
Jné...Rebeka, 2015.03.20. 22:05:47
Márk.. Én már tegnap olvastam a Nők Lapjában..Gratulálok....szívből Neked... Úgy meg örültem ,hogy Ilyen KEDVES BARÁTOM VAN..ELKÜLDTEM A LÁNYAIMNAK IS.. büszke vagyok Rád..:-) :-) most megnézem a Klub élet-rovatot.. HÁTHA .. ELTUDNÉK már egyszer menni..(Bár még fáj a derekam most is... de az OPTIMISTA -élet Rám is Rám férne..)tudod "sokszor elkeseredem.."Meg egy néhány "informatikai dolgot ha meg mutatnál...hálás lennék..."
Jól nézel ki... Még egyszer GRATULÁLOK!!!! üdvözlettel Rebeka :-) :-) :-) 2015 03 20 22:014

TE mit várnál el egy optimista partner,- barát társkereső oldaltól?

Hogy lehessen benne üzleti partnereket is keresni.
Nem várok el semmit, mert boldog párkapcsolatban élek.
Legyen videos bemutatkozási lehetőség.
Ingyenes legyen.
Csak társkereső nem érdekel, de barát, ismerkedős kvázi közösségi oldal, az igen.
korábbi szavazások